A hét varjú

Élt egyszer egy özvegyasszony a hóhegy árnyékában, akinek volt hét fia és egy lánya. A fiai sok bánatot okoztak az asszonynak, mert nagyon telhetetlenek és falánkak voltak. Amikor az anyjuk egy napon fánkot sütött, a fiúk ellopták mindet a tálról, és mohón befalták. Az özvegyasszony mérgében azt kiáltotta:

„Tolvaj kölykök! Olyanok vagytok, mint a varjak!” - alig hagyták el a szavak az asszony száját, a fiai mind varjúvá változtak, és a hatalmas fekete madarak kirepültek az ablakon.

Sok-sok év telt el, közben a kislány is felcseperedett, és nap, mint nap megkérdezte az anyját, hogy hová tűntek a fivérei. Az özvegyasszony egyszer aztán beadta a derekát, és elmesélte a szomorú történetet. A lány sírva fakadt, és könyörgött anyjának, hogy engedje el megkeresni a testvéreit, hátha megszabadíthatja őket az átok alól.

Az asszony fájó szívvel elengedte egyetlen leányát, elemózsiát csomagolt neki a lány pedig elindult a világba, a hóhegyen túlra. A kislány már napok óta a bolyongott, amikor egy hatalma erdő szélére ért. Félelemtől reszketve, de bemerészkedett a rengetegbe, ment, ment, mendegélt, amíg egy kis házikóhoz nem ért. Bekopogott, és illedelmesen köszöntötte az ajtót nyitó asszonyt, ő azonban nem marasztalta a leányt:

„Menj, gyermekem, menj innen, a férjem a szelek ura, élve felfal téged, ha itt talál!”

De a lány nem ijedt meg, hanem így felelt:

„Engedj be, kérlek, és bujtass el a padló alá, az urad nem fog észrevenni!”

Az asszony nem akart beleegyezni, de a lány addig kérte, hogy beengedte a szelek urának házába, és elbújtatta a padló alá. Ebben a pillanatban hatalmas szélvihar támadt, és megérkezett maga a szél! Az óriásoknál is nagyobb ember belépett az ajtón, és azt mennydörögte:

„Asszony! Ki van itt? Emberszagot érzek!”

A szelek ura mérgében felforgatta a házat, de nem talált senki idegent odabent. Az asszony közben sült csirkét tálalt a férjének, és csitítgatta:

„Ülj az asztalhoz, drága uram, hagyd abba a keresést, láthatod, hogy nincs itt senki!” – a finom falatok láttán az óriás el is feledte a mérgét, és nekiállt a lakoma elfogyasztásának. A szélúr annyira jól lakott, hogy engesztelően azt mondta a feleségének:

„Mutasd azt az embert, asszony, akit a házban bújtatsz, megígérem, hogy nem esik bántódása!”

Az asszony előhívta a lányt a rejtekéből, és őt is az asztalhoz ültette. Miközben vacsoráztak, a lány elmesélte, hogy mi járatban van, és mindent elmondott a fivérei átváltozásáról is. Az óriás csendben hallgatta a leány történetét, majd azt mondta:

„Vedd magadhoz a maradék csontokat, egyszer még szükséged lehet rájuk.  Pirkadatkor, amikor elmegyek itthonról, gyere velem, és én majd útba igazítalak.”

Másnap reggel a szélúr egy tisztáshoz vezette a lányt, és egy szellőt fújt a fák közé, a leánynak pedig meghagyta, hogy azt kövesse, amíg egy kastélyhoz nem ér. A lány megköszönte a szívességet, és addig követte a szellőt, amíg egy gyönyörű üvegkastélyhoz nem ért. Be akart kopogni, de a palotának sem kapuja, sem ajtaja nem volt. Megijedt a lány, nem tudta, hogy mit tévő legyen, amíg eszébe nem jutottak a csontok, amelyeket az óriástól kapott. A csontokat halomba rakta, felállt a kupacra, és bemászott egy ablakon. Az üvegpalota egyik szobájába jutott, a nagy teremben csupán hét ágy állt, az ágyak mellett hét asztal, az asztalokon pedig egy-egy tál állt, roskadásig étellel. A lány beledobta a gyűrűjét az egyik tányérba, majd bebújt az egyik ágy alá. Alig helyezkedett el, nyílt az ablak, és tizenkét varjú szállt be, majd ahogy leszálltak emberré változtak. Hét fiúban a bátyjaira ismert, az öt másik azonban tetőtől talpig zöld volt, ettek, majd újra elrepültek. A szobában nem maradt más csak a nyolc tesvér, a hét varjúvá vált fivér, és a húguk az ágy alatt megbújva. A fiúk is nekiláttak a vacsorának, a legidősebb pedig megtalálta a tányérján a gyűrűt, felforgatta a szobát, és az utolsó ágy alatt megtalálta a húgát.

„Azért jöttem, hogy megmentselek benneteket” – mondta a lány.

A fiúk azonban szomorúan azt mondták:

„Kedve húgunk, ez nem fog menni, hacsak nem teszel hétéves némasági fogadalmat…”

A kislány azonban beleegyezett a némaságba, és attól az órától fogva egyetlen szót sem szólt, a bátyjai palotájában maradt, és szeretettel gondjukat viselte.

Már majdnem letelt a hét esztendő, amikor egy napon a fivérek egy messzi fenyvesbe repültek tobozokat gyűjteni a húgukat pedig az üvegkastélyban hagyták. A király és a vadászai éppen az erdőt járták, és rábukkantak a csillogó-villogó palotára. A lány egy odvas fába menekült, de a kutyák kiszimatolták, és odavezették a vadászokat. A király benézett a fa odvába, meglátta a leányt, magával vitte, és börtönbe záratta. A szépséges nővé cseperedett lány azonban a börtönben sem szegte meg némaági fogadalmát, sem kéréssel, sem kínzással nem tudták szóra bírni. A király ezért halálra ítélte a lányt, aki szó nélkül sétált a vesztőhelyre, amikor a levegőben a hét testvér, a hét fekete varjú jelent meg, hogy megmentség a húgukat a haláltól. 

Ebben a pillanatban letelt a hét év! A varjak visszaváltoztak emberré, a leány pedig elmondta a fiatal királynak, hogy miért fogadott némaságot. A királyt annyira elbűvölte a lány ereje, bátorsága és hűsége, hogy azonnal feleségül vette. A fiatal királynő idős édesanyját és testvéreit is a palotába hozatta, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Forrás: Theodor Vernaleken, Kinder- und Haus- Märchen aus Österreich - Gyermekmesék Ausztriából, Bécs, 1863.

Az eredetileg Weißkirchen an der Donauból származó népmesét, a Grimm testvérek is feldolgozták A hét holló címmel, míg Ludwig Bechstein A fekete madarak címmel írta le a mesét. A hét madárrá vált fiú története több változatban is fennmaradt Alsó-Ausztriában – de Cseh- és Morvaországban is. Az egyikben nem a szelek ura, hanem a Hold, majd a Nap igazítja útba a fivéreit kereső lányt, egy másikban pedig rigóvá változnak a fiúk, nem pedig varjakká.

Karácsony a Schneeberg árnyékában

Puchberg am Schneeberg az egykori marcipánmúzeumnak köszönhetően ismert és kedvelt úti cél a magyar turisták körében. Puchberg am Schneeberg Alsó-Ausztria egyik csillogó ékszerdoboza, a hazánkhoz legközelebbi 2 ezer méteres alpesi hegy, a Schneeberg lábánál fekszik.  Puchbergben a Kurparkban és a várban rendeznek karácsonyi vásárt. A Kurparkban, a tó partján állítják fel az adventi standokat, amelyeken ünnepi finomságokat és kézműves termékeket kínálnak az árusok. Természetesen itt időről időre felbukkan a Mikulás is, miközben kórusok és zenekarok lépnek fel a tóparti színpadon. A puchbergi várban középkori falak között, fáklyák és gyertyák fényében gyönyörködhetsz a portékákban és kóstolgathatod a mennyei ételeket és italokat.

Mikor?

A kurparki advent november 26 és 27-e, december 3 és 5-e, 8 és 11-e, valamint 17 és 18-a között minden nap 15 órától csábítja a vásári forgatagba a látogatókat. A Puchberg am Schneeberg-i várban december 17-18-ai hétvégén vár a vásár 15 órától. (Life.hu)

Bővebb infó: http://www.puchberg.at

Szellem a kőnél

Élt egyszer egy paraszt, ő volt a legtehetősebb ember a szépséges hegyek között elterülő falujában, mégis mindig kevesellte, amije volt. Éjjel-nappal azon törte a fejét, hogy lehetne még annál is gazdagabb. Gyakran csak álmatlanul forgolódott az ágyában, és gondolkodott. Hiába volt neki a legeslegnagyobb és legeslegtermékenyebb földje széles e vidéken, mégis irigyelte szomszédjai kicsinyke és sovány földjét.

Egyik éjszaka azt gondolta ki, hogy kiássa a földjeit határoló köveket, és egy kicsit beljebb rakja szomszédjai telkén.

„Senki sem veszi majd észre” – gondolta magában. „Én pedig még gazdagabb leszek!”

Éjfélkor indult útnak, nehogy észrevegyék mesterkedéseit. Már éppen nekikezdett volna az első határkő kiásásának, amikor hirtelen megjelent egy fehér kutya, és ráugatott a gazdára:

„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”

De a paraszt nem látott és nem hallott a nagy igyekezetében, csak ásott és ásott, közben az mormogta magában:

„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”

Végre sikerült neki kiásni a határkövet, és beljebb rakta szomszédja földjén. Miután a birtoka egy kevéssel nagyobb lett, a gazda elégedetten tért nyugovóra.

De nem tartott sokáig a békesség a zsugori szívében. Újra azon gondolkodott, hogy beljebb kellene raknia a jelzőkövet a szomszédjai birtokán. Nem is talált addig nyugalomra, amíg egy éjjel, pontban éjfélkor fel nem kelt, és ki nem ment a határba. Ahogy ásni kezdte a határkövet, megjelent egy szürke kutya, és így szólt a gazdához:

„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”

De a paraszt rá sem hederített, csak mondogatta magában:

„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”

Addig ásott, amíg a követ ki nem vette a földből, és beljebb nem tette szomszédja birtokán. Majd elégedetten hazaindult, nyugovóra tért és mély álomba merült. De nyugalma és öröme nem tartott sokáig, elégedetlenség költözött megint a fösvény lelkébe. Még többet el akart lopni a szomszédjaitól. A következő éjfél ismét a határkőnél találta, a paraszt csak ásott rendületlenül, észre sem vette a hatalmas, fekete kutyát, az pedig így szólt hozzá:

„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”

A gazda ügyet sem vetett a fekete ebre, csak magában mormogott:

„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”

Végül kiásta a követ, és arrébb rakta. A szörnyű kutya azonban nem hagyta annyiban a dolgot, ráugrott az emberre, és borotvaéles fogaival széttépte a fösvényt.

Aztán gyakran feltűnik éjfélkor egy szellemalak, aki egy határkövet visz, és panaszosan kérdezgeti:

„Hová tegyem? Hová tegyem? Hová tegyem?”

Egy éjjel egy kapatos legény tántorgott a hegyi úton a falujába hazafelé, amikor megjelent előtte a zsugori gazda szelleme kezében a határjelzővel.

„Hová tegyem? Hová tegyem? Hová tegyem?”

A fiú megszánta a nyögdécselő kísértetet, és azt mondta neki:

„Tedd oda vissza, ahonnan elvetted!”

A szellem elvonszolta a nehéz követ a helyre, ahonnan először kiásta, majd megkönnyebbülve azt mondta a fiúnak:

„Hálásan köszönöm!”

Azzal a kísértet örökre eltűnt, a legény megszabadította őt az átoktól.

Alsó-ausztriai népmese, Josef Pöttinger gyűjtése, Bécs, 1957.

A hegyek hatalma

A természet bosszúból szerencsétlenné tette a trattenbachi embereket. Hogy miért? Elmesélem!

A schneebergi Trattenbach közelében volt egy bánya, amelynek járatai csupa aranyat és ezüstöt rejtettek. A hegyekben élő bányászok ezért hihetetlen gazdagságban éltek, nem úgy, mint a szegény trattenbachiak, akik gyakran kegyetlen csínyekkel törtek borsot a bányászok orra alá. Egyszer a bányászok és a falusiak kuglijátékban mérették meg magukat, amikor az egyik bányász olyan szerencsétlenül gurított, hogy fejen talált egy falubélit, aki összeesett és meghalt. A halott édesanyja mérhetetlen fájdalmában bosszút esküdött és elátkozta a bányászfalu kevély lakóit. Az anyatermészet meghallgatta a gyászoló asszony szavait, és szörnyű járványt küldött a bányászokra a bányát pedig elnyelte a föld, a helyét pedig vad, fehérvirágú mák nőtte be. Ezt a helyet ma Schmelzhofnak nevezik a trattenbachiak.

Az anyatermészettől azonban nemcsak a rossz emberek nyerik el méltó jutalmukat, hanem a jók is.

Winzendorf- Muthmannsdorf közelében még ma is állnak Emmerberg várának romjai, emlékeztetve a letűnt korok dicsőségére. A vár alatt állt egy kis kápolna a temető közepén, amelyet egy idős ember és a fia, Ludolf gondozott. A szorgalmas fiú minden nap egy vödör friss vizet hozott a völgyben folyó patakból, hogy megöntözze a sírkert virágait. Egy nap egy vadász tévedt a Schneeberghez, összetalálkozott Ludolffal, és vizet kért tőle, hogy szomját olthassa. A fiú szívesen teljesítette a vadász kérését, és friss vízzel kínálta a messziről jött vadászt, majd a kápolnához vezette az idegent, hogy ott megpihenhessen.  A vadászt annyira meghatotta a fiú nagylelkűsége, hogy engedélyt kért idős apjától, hagy vigye magával Bécsbe, a hercegi udvarba. Az idős ember habozott, ezért az idegen elmondta neki, hogy ő nem más, mint a bécsi herceg, ezért az öreg végül beleegyezett. Azt gondolta az öreg, hogy így talán Ludolfból gazdag és délceg lovag válhat. Így is lett, a jószívű Ludolf nemes úrként tért vissza a bécsi szolgálatból, és a hegytetőn megépíttette Emmerberg büszke várát. A palota romjai még ma is állnak, és éjjel-nappal őrzik a Schneeberg keleti hágóját.

Alsó-ausztriai népmondák, Josef Pöttinger, Archiv Kiadó, Bécs, 2005.

Mondák Ausztriából, Friedl Hofbauer, Hölder-Pichler-Tempsky Kiadó, Bécs, 2000.

Mesefesztivál a hegyek között

Az alpesi hegyek, a völgyek, a szelek, a patakok és a vízesések mind-mind történeteket mesélnek. Lebilincselő történeteket és legendákat a jóságos hegyi szellemekről, tavi tündérekről, erdei manókról, a gonosz démonokról, boszorkányokról, és a velük találkozó, kalandokba keveredő emberekről és állatokról.

Szereted az elgondolkodtató regéket, a varázslatos meséket? A tiroli Wattens-ban megelevenednek a kedves és kevésbé ismert alakok, az ismert és ismeretlen mesefigurák. Ausztria legnagyobb és legrégibb mese- és mondafesztiválja december 10-éig vár minden meserajongót, kicsiket és nagyokat egyaránt.

(Märchenfestival.at)

A Schneeberg varázslatos törpéi

A Schneeberg völgyeiben, egy tiszta vizű tóból zúgó vízesésből ered a Myra patak. Ebben a vízi világban élt egy zöld ruhás kicsi ember. Egy nap egy pásztor ment itatni a nyáját a patakhoz, de a friss víznek csak a hűlt helyét találta, a Myra kiszáradt. A hegyek közül előbújt a zöld gúnyás törpe, néhány érthetetlen szót mormogott, és a patak medre ismét megtelt vízzel. Amikor a pásztor éhségre panaszkodott, az apró emberke pisztrángokat varázsolt a patakba, azzal a feltétellel, hogy a sült hal egy részét hagyja meg neki, majd úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. A fiú kifogott egy halat a vízből, és amikor jól lakott, maradék sültet meghagyta a törpének, de az nem volt más, mint a pisztráng szeme. Az apró ember, amikor meglátta, hogy mi maradt neki, nagyon megdühödött. Az irigy pásztor másnap két juhát is kimúlva találta a forrás mellett – és a vízben nem talált mást, csak vak halakat, a Myra patakban azóta is sok a vak pisztráng.

A hóhegyi Puchbergtől nyugatra lévő smaragdzöld Mamau-réten, a vadregényes Sebastian-vízesés tövében a legenda szerint egy barátságos törpék laktak. A kedves hegyi emberek varázslatainak köszönhetően a parasztok tehenei egészségesek voltak, és sok tejet adtak, a helybéliek pedig egyre gazdagodtak. A hegyi emberkék nem kértek mást jóságukért cserébe, csak annyit, hogy lovagolhassanak a teheneken. Az emberek és a törpék évszázadokon keresztül békében és egyetértésben éltek egymás mellett. Egy nap azonban egy gazda fia ostorral zavarta el a legszebb tehene közeléből egy apró emberkét. Ezután a törpék nem segítették a puchbergieket tovább, az állataik egyre kevesebb tejet adtak és betegségek tizedelték meg őket, a parasztok jóléte és gazdagsága pedig hamarosan semmivé vált.

Alsó-ausztriai népmondák, Josef Pöttinger, Archiv Kiadó, Bécs, 2005.

Mondák Ausztriából, Friedl Hofbauer, Hölder-Pichler-Tempsky Kiadó, Bécs, 2000.

A Schneeberg meséi

A világon szebbnél szebb mesék, mondák és legendák kaptak szárnyra, amelyeket az emberek évszázadok óta regélnek. Ez a kapu a meseszép Schneeberg varázslatos történetei közé vezet.

A réteken és hegyekben lakó zöld manók, fehér ruhás hölgyek, akik az embereknek hátborzongató történeteket mondanak, és az ősi kastélyok gonosz urai, akiket palotájukkal együtt nyelt el a föld – ők a Schneeberg mondavilágának fantasztikus hősei. A természet titokzatos szépsége, az emberi jóság és gonoszság mindig is történetek mesélésre késztette a környékbelieket. És a jó mindig elnyeri a méltó jutalmát, ahogy a gonosz is… A Schneeberg vidéke különösen gazdag népmese- és mondavilággal büszkélkedhet. Az ezerarcú természet szépsége, a virágzó rétek, az égig érő hegycsúcsok, a kristálytiszta patakok számtalan történetet ihlettek.

Alsó-ausztriai népmondák, Josef Pöttinger, Archiv Kiadó, Bécs, 2005.

Mondák Ausztriából, Friedl Hofbauer, Hölder-Pichler-Tempsky Kiadó, Bécs, 2000.

Az aranyhajú Szepi

Élt egyszer egy paraszt a feleségével és a fiával, Szepivel a hegyek között egy kis faluban. Az ember és a felesége egész álló nap dolgoztak, mégsem tudtak zöld ágra vergődni. A szükség és a gond gyakori vendég volt náluk, mégis remélték, hogy egyszer szebb idők köszöntenek rájuk.

Amikor Szepi felcseperedett, a szegény ember egy nap a városba küldte, hogy vegyen neki egy lovat. Amire azonban a fiú a lóvásárba ért, egy tehetős birtokos az összes lovat megvette, így Szepi üres kézzel, csalódottan indult volna haza. A gazdának azonban szüksége volt egy szolgára a lovakhoz, meghallotta ezt Szepi, és felajánlotta szolgálatait az uraságnak, aki azonnal fel is fogadta a legényt. A fiú elégedett volt, és örömmel lovagolt az ura mögött.

Alig hogy elindultak, egy sűrű erdőhöz értek. a fák között olyan sötét volt, hogy Szepi azt gondolta magában:

„Ejj, de jó lenne már kikeveredni az erdőből.”

De minél többet lovagoltak, a fák között annál sűrűbb lett a homály. Szepi egyre jobban félt, már borsózott a háta az ijedtségtől. Már több napja lovagoltak, amikor végre felderengett az erdő vége. a fiú félelme azonnal tovaszállt, amikor meglátta a kis tisztáson álló pompás kastélyt. A palota olyan fenséges és gyönyörű volt, hogy Szepi alig merte átlépni a küszöbét. És a kastély belül még ragyogóbb volt, mint kívül! A legény csak ámult és bámult a számtalan pompázatos szoba láttán. Szepit a gazdura munkája végeztével az istállóba kísérte, és megmutatta neki szerény szállását.

„Tudod, Szepi – mondta a gazda – mást nem is kell tenned, mint egész nap a lovat etetned. Cserébe kapsz tőlem annyi ételt, ami beléd fér, és annyi ruhát, amennyire csak szükséged lesz.”

Örült Szepi, hálás volt ura jóságáért, és azt gondolta, ennél jobban már nem is mehetne a sora. Amikor aztán a gazda kiment az istállóból, megszólalt a paripa:

„Menj ki Szepi az udvarra, és hozz nekem a kútról egy vödör vizet!”

A fiú nagyon megijedt, hogy megszólalt a ló, de teljesítette a kívánságát, és hozott neki friss vizet.

„Most Szepi – szólalt meg megint a ló – önts egy kis vizet a fejedre, a többit pedig tartsd mindig magadnál, meglátod, még egyszer jó szolgálatot tehet neked.”

Szepi szót fogadott a beszélő paripának, vizet öntött a fejére, amitől a haja azonnal arannyá változott. A fiú örömében felpattant a lóra, és elvágtatott, mint a szél. Semmi másra nem vágyott már, minthogy minél hamarabb hazatérhessen az anyjához és az apjához. A házuk kapujában azonban a ló megállt, és azt mondta gazdájának, hogy nem megy be addig a kapun, amíg nem ad neki Szepi egy kis vizet. A fiú megitatta a lovat, a paripa pedig megrázkódott, és átváltozott egy gyönyörű, aranyhajú hercegnővé! Csodálkozott Szepi, nem akart hinni a szemének, nemsokára azonban feleségül vette a királylányt, idős szüleinek soha többé nem kellett dolgoznia, ő pedig messze földön jó szívéről híres király lett. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Alsó-ausztriai népmese, Josef Pöttinger gyűjtése, Bécs, 1957.

A büszke fenyő

Az égig érő hegyek tövében állt egy ősöreg fa, amelyet a helybéliek fenséges termete miatt csak „büszke fenyőnek” neveztek. A fenyőfa odvában egy gyönyörűséges tündér lakott, aki minden nap egy vénséges anyóka képében kéregetett az út mellett. Senki sem sejtette, hogy valójában az öreg koldus egy szépséges tündér, aki egy jó emberre vár, akinek jóságáért cserébe egész hátralévő életét boldoggá teheti.

Akkoriban élt a közeli faluban egy gazdag földbirtokos, aki nemcsak tehetős volt, hanem zsugori és kőszívű is. A gazda minden reggel elment a szolgálójával, egy szegény árva lánnyal a földjeire, a munkásokat ellenőrizni. Az öregasszony mindennap a fa tövében üldögélt, és alamizsnáért könyörgött. A földesúr mindig úgy ment el az anyóka mellett, mintha nem látná, és nem hallaná, a szolgálólány azonban megállt, és megosztotta a koldusasszonnyal soványka reggelijét. A fösvény gazda látta, hogy a lány megszánja az anyót, ezért napról napra kevesebb ételt adott neki. Amikor már egy falat reggeli nélkül kellett a szolgálólánynak útra kelnie, sírva ment el a „büszke fenyő” és az öregasszony mellett, mert ő is tudta, milyen szörnyű az éhezés.

Egyszer a gazdag embert meghívták a szomszéd faluba, egy lakodalomba. Nagyon várta a gazda az esküvőt, hogy végre degeszre ehesse és ihassa magát, anélkül, hogy egyetlen fillérjébe is kerülne a lakoma. Így is tett a lagziban, éjfélkor azonban már elment a kedve az evéstől, ivástól és mulatozástól, ezért haza indult. A földbirtokos útja a büszke fa mellett vitt, de a gazda nem hitt a szemének, azt hitte megbolondult, a fenyőfa helyén ugyanis egy gyönyörű kastély állt. A palotából csodás zene hallatszott, amilyet emberi fül még nem hallott. A földesúr kíváncsian közelebb ment, mivel nem tartotta fel senki, bátran belépett a kapun. Egy pompás teremben találta magát, ahol egy felékszerezett törpepár táncolt a vendégek körében a csilingelő muzsikára, úgy hogy öröm volt nézni. A tündérkirálynő kastélyában éppen a törpekirály esküvőjét ünnepelték.

"Na – gondolta a gazda – éppen jókor jöttem!"

A földbirtokos csatlakozott a meghívottak népes seregéhez, akik vendégnek hitték, és szívesen fogadták. A következő táncot neki kellett eltáncolni az ifjú arával, akár akarta, akár nem, mire a gazdag ember felocsúdott már a vendégek körében táncolt a törpekirálynéval.

Végül elhallgatott a zene, a terem közepén pedig ott termett a semmiből egy hatalmas asztal, megrakva minden földi jóval. A tündér a terített asztalhoz kísérte a gazdát, és fenséges étellel, mennyei itallal kínálta. A zsugori gazda nem kérette magát, azonnal nekilátott a falatozásnak, aminek pedig nem volt hely a bendőjében, a tarisznyájába rakta, amíg az is meg nem telt. 

A hajnal közeledtével véget ért a lakodalom, és a földesúr elbúcsúzott a gyönyörű tündértől, a törpepártól és a vendégektől, majd a sötétben elindult hazafelé. Sietett, hogy a finomságokkal ébressze a feleségét és a gyermekeit, és elmesélhesse nekik, hogy hol járt az éjszaka. De micsoda csúfság, gonosz varázslat! Mire a fösvény ember hazaért, az étel trágyává változott a tarisznyájában. A falubeliek kinevették az irigy embert, amitől még jobban dühbe gurult! A zsákját a szolgálólánya kötényébe borította, és éktelen mérgében így üvöltött vele:

"Tessék, a koldusasszony is megosztotta veled mindenét, aki a büszke fenyőnél kéreget!" – kiáltotta gúnyosan.

A lány csendesen kiment az udvarra, hogy kidobja a trágyát a kötényéből. De csoda történt! A trágya csengő arannyá változott a kötényében! Az árva lány örömében a büszke fenyőhöz sietett, hogy megossza a kincsét a fánál kéregető anyókával. Az öregasszony helyett azonban a csodaszép tündér várta a lányt a büszke fenyőnél, és még több arannyal és ezüsttel jutalmazta a lányt a jóságáért. Nemsokára pedig egy daliás herceg érkezett a faluba, feleségül kérte a messze földön jóságáról és szépségéről híres leányt, és magával vitte a palotájába.

Alsó-ausztriai népmese, Josef Pöttinger gyűjtése, Bécs, 1957.

A Schneeberg

Ha nem akarsz messzire menni, de belföldön sem akarsz maradni, irány az ausztriai Schneeberg. A hegy mindössze 70 kilométernyire fekszik a határtól, ez a Magyarországhoz legközelebbi "kétezres" csúcs, vagyis csúcskettős. 

A 2076 méter magas Klosterwappen és kistestvére, a 2061 méteres Kaiserstein néhány óra alatt gyalogszerrel is megközelíthető, a kényelmesebbeknek pedig kisvasút vagy a libegő ajánlott, ami akár "házhoz" is visz. Akárhogy is vágsz neki a Schneebergnek, készülj fel az időjárás viszontagságaira. A hegyek között mindig fúj a szél, könnyedén fordul naposról esősre, és fordítva, ezért az esőkabátot ne csak felkapni tudd, hanem le is venni, hogy ne izzadj le teljesen. A fáradalmaidat pedig a hegytetőn lévő hüttékben pihenheted ki a pompás panorámában gyönyörködve.


(Life.hu)