Élt egyszer egy paraszt a feleségével és a fiával, Szepivel a hegyek között egy kis faluban. Az ember és a felesége egész álló nap dolgoztak, mégsem tudtak zöld ágra vergődni. A szükség és a gond gyakori vendég volt náluk, mégis remélték, hogy egyszer szebb idők köszöntenek rájuk.
Amikor Szepi felcseperedett, a szegény ember egy nap a városba küldte, hogy vegyen neki egy lovat. Amire azonban a fiú a lóvásárba ért, egy tehetős birtokos az összes lovat megvette, így Szepi üres kézzel, csalódottan indult volna haza. A gazdának azonban szüksége volt egy szolgára a lovakhoz, meghallotta ezt Szepi, és felajánlotta szolgálatait az uraságnak, aki azonnal fel is fogadta a legényt. A fiú elégedett volt, és örömmel lovagolt az ura mögött.
Alig hogy elindultak, egy sűrű erdőhöz értek. a fák között olyan sötét volt, hogy Szepi azt gondolta magában:
„Ejj, de jó lenne már kikeveredni az erdőből.”
De minél többet lovagoltak, a fák között annál sűrűbb lett a homály. Szepi egyre jobban félt, már borsózott a háta az ijedtségtől. Már több napja lovagoltak, amikor végre felderengett az erdő vége. a fiú félelme azonnal tovaszállt, amikor meglátta a kis tisztáson álló pompás kastélyt. A palota olyan fenséges és gyönyörű volt, hogy Szepi alig merte átlépni a küszöbét. És a kastély belül még ragyogóbb volt, mint kívül! A legény csak ámult és bámult a számtalan pompázatos szoba láttán. Szepit a gazdura munkája végeztével az istállóba kísérte, és megmutatta neki szerény szállását.
„Tudod, Szepi – mondta a gazda – mást nem is kell tenned, mint egész nap a lovat etetned. Cserébe kapsz tőlem annyi ételt, ami beléd fér, és annyi ruhát, amennyire csak szükséged lesz.”
Örült Szepi, hálás volt ura jóságáért, és azt gondolta, ennél jobban már nem is mehetne a sora. Amikor aztán a gazda kiment az istállóból, megszólalt a paripa:
„Menj ki Szepi az udvarra, és hozz nekem a kútról egy vödör vizet!”
A fiú nagyon megijedt, hogy megszólalt a ló, de teljesítette a kívánságát, és hozott neki friss vizet.
„Most Szepi – szólalt meg megint a ló – önts egy kis vizet a fejedre, a többit pedig tartsd mindig magadnál, meglátod, még egyszer jó szolgálatot tehet neked.”
Szepi szót fogadott a beszélő paripának, vizet öntött a fejére, amitől a haja azonnal arannyá változott. A fiú örömében felpattant a lóra, és elvágtatott, mint a szél. Semmi másra nem vágyott már, minthogy minél hamarabb hazatérhessen az anyjához és az apjához. A házuk kapujában azonban a ló megállt, és azt mondta gazdájának, hogy nem megy be addig a kapun, amíg nem ad neki Szepi egy kis vizet. A fiú megitatta a lovat, a paripa pedig megrázkódott, és átváltozott egy gyönyörű, aranyhajú hercegnővé! Csodálkozott Szepi, nem akart hinni a szemének, nemsokára azonban feleségül vette a királylányt, idős szüleinek soha többé nem kellett dolgoznia, ő pedig messze földön jó szívéről híres király lett. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Alsó-ausztriai népmese, Josef Pöttinger gyűjtése, Bécs, 1957.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése