A büszke fenyő

Az égig érő hegyek tövében állt egy ősöreg fa, amelyet a helybéliek fenséges termete miatt csak „büszke fenyőnek” neveztek. A fenyőfa odvában egy gyönyörűséges tündér lakott, aki minden nap egy vénséges anyóka képében kéregetett az út mellett. Senki sem sejtette, hogy valójában az öreg koldus egy szépséges tündér, aki egy jó emberre vár, akinek jóságáért cserébe egész hátralévő életét boldoggá teheti.

Akkoriban élt a közeli faluban egy gazdag földbirtokos, aki nemcsak tehetős volt, hanem zsugori és kőszívű is. A gazda minden reggel elment a szolgálójával, egy szegény árva lánnyal a földjeire, a munkásokat ellenőrizni. Az öregasszony mindennap a fa tövében üldögélt, és alamizsnáért könyörgött. A földesúr mindig úgy ment el az anyóka mellett, mintha nem látná, és nem hallaná, a szolgálólány azonban megállt, és megosztotta a koldusasszonnyal soványka reggelijét. A fösvény gazda látta, hogy a lány megszánja az anyót, ezért napról napra kevesebb ételt adott neki. Amikor már egy falat reggeli nélkül kellett a szolgálólánynak útra kelnie, sírva ment el a „büszke fenyő” és az öregasszony mellett, mert ő is tudta, milyen szörnyű az éhezés.

Egyszer a gazdag embert meghívták a szomszéd faluba, egy lakodalomba. Nagyon várta a gazda az esküvőt, hogy végre degeszre ehesse és ihassa magát, anélkül, hogy egyetlen fillérjébe is kerülne a lakoma. Így is tett a lagziban, éjfélkor azonban már elment a kedve az evéstől, ivástól és mulatozástól, ezért haza indult. A földbirtokos útja a büszke fa mellett vitt, de a gazda nem hitt a szemének, azt hitte megbolondult, a fenyőfa helyén ugyanis egy gyönyörű kastély állt. A palotából csodás zene hallatszott, amilyet emberi fül még nem hallott. A földesúr kíváncsian közelebb ment, mivel nem tartotta fel senki, bátran belépett a kapun. Egy pompás teremben találta magát, ahol egy felékszerezett törpepár táncolt a vendégek körében a csilingelő muzsikára, úgy hogy öröm volt nézni. A tündérkirálynő kastélyában éppen a törpekirály esküvőjét ünnepelték.

"Na – gondolta a gazda – éppen jókor jöttem!"

A földbirtokos csatlakozott a meghívottak népes seregéhez, akik vendégnek hitték, és szívesen fogadták. A következő táncot neki kellett eltáncolni az ifjú arával, akár akarta, akár nem, mire a gazdag ember felocsúdott már a vendégek körében táncolt a törpekirálynéval.

Végül elhallgatott a zene, a terem közepén pedig ott termett a semmiből egy hatalmas asztal, megrakva minden földi jóval. A tündér a terített asztalhoz kísérte a gazdát, és fenséges étellel, mennyei itallal kínálta. A zsugori gazda nem kérette magát, azonnal nekilátott a falatozásnak, aminek pedig nem volt hely a bendőjében, a tarisznyájába rakta, amíg az is meg nem telt. 

A hajnal közeledtével véget ért a lakodalom, és a földesúr elbúcsúzott a gyönyörű tündértől, a törpepártól és a vendégektől, majd a sötétben elindult hazafelé. Sietett, hogy a finomságokkal ébressze a feleségét és a gyermekeit, és elmesélhesse nekik, hogy hol járt az éjszaka. De micsoda csúfság, gonosz varázslat! Mire a fösvény ember hazaért, az étel trágyává változott a tarisznyájában. A falubeliek kinevették az irigy embert, amitől még jobban dühbe gurult! A zsákját a szolgálólánya kötényébe borította, és éktelen mérgében így üvöltött vele:

"Tessék, a koldusasszony is megosztotta veled mindenét, aki a büszke fenyőnél kéreget!" – kiáltotta gúnyosan.

A lány csendesen kiment az udvarra, hogy kidobja a trágyát a kötényéből. De csoda történt! A trágya csengő arannyá változott a kötényében! Az árva lány örömében a büszke fenyőhöz sietett, hogy megossza a kincsét a fánál kéregető anyókával. Az öregasszony helyett azonban a csodaszép tündér várta a lányt a büszke fenyőnél, és még több arannyal és ezüsttel jutalmazta a lányt a jóságáért. Nemsokára pedig egy daliás herceg érkezett a faluba, feleségül kérte a messze földön jóságáról és szépségéről híres leányt, és magával vitte a palotájába.

Alsó-ausztriai népmese, Josef Pöttinger gyűjtése, Bécs, 1957.