Élt egyszer egy paraszt, ő volt a legtehetősebb ember a szépséges hegyek között elterülő falujában, mégis mindig kevesellte, amije volt. Éjjel-nappal azon törte a fejét, hogy lehetne még annál is gazdagabb. Gyakran csak álmatlanul forgolódott az ágyában, és gondolkodott. Hiába volt neki a legeslegnagyobb és legeslegtermékenyebb földje széles e vidéken, mégis irigyelte szomszédjai kicsinyke és sovány földjét.
Egyik éjszaka azt gondolta ki, hogy kiássa a földjeit határoló köveket, és egy kicsit beljebb rakja szomszédjai telkén.
„Senki sem veszi majd észre” – gondolta magában. „Én pedig még gazdagabb leszek!”
Éjfélkor indult útnak, nehogy észrevegyék mesterkedéseit. Már éppen nekikezdett volna az első határkő kiásásának, amikor hirtelen megjelent egy fehér kutya, és ráugatott a gazdára:
„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”
De a paraszt nem látott és nem hallott a nagy igyekezetében, csak ásott és ásott, közben az mormogta magában:
„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”
Végre sikerült neki kiásni a határkövet, és beljebb rakta szomszédja földjén. Miután a birtoka egy kevéssel nagyobb lett, a gazda elégedetten tért nyugovóra.
De nem tartott sokáig a békesség a zsugori szívében. Újra azon gondolkodott, hogy beljebb kellene raknia a jelzőkövet a szomszédjai birtokán. Nem is talált addig nyugalomra, amíg egy éjjel, pontban éjfélkor fel nem kelt, és ki nem ment a határba. Ahogy ásni kezdte a határkövet, megjelent egy szürke kutya, és így szólt a gazdához:
„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”
De a paraszt rá sem hederített, csak mondogatta magában:
„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”
Addig ásott, amíg a követ ki nem vette a földből, és beljebb nem tette szomszédja birtokán. Majd elégedetten hazaindult, nyugovóra tért és mély álomba merült. De nyugalma és öröme nem tartott sokáig, elégedetlenség költözött megint a fösvény lelkébe. Még többet el akart lopni a szomszédjaitól. A következő éjfél ismét a határkőnél találta, a paraszt csak ásott rendületlenül, észre sem vette a hatalmas, fekete kutyát, az pedig így szólt hozzá:
„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”
A gazda ügyet sem vetett a fekete ebre, csak magában mormogott:
„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”
Végül kiásta a követ, és arrébb rakta. A szörnyű kutya azonban nem hagyta annyiban a dolgot, ráugrott az emberre, és borotvaéles fogaival széttépte a fösvényt.
Aztán gyakran feltűnik éjfélkor egy szellemalak, aki egy határkövet visz, és panaszosan kérdezgeti:
„Hová tegyem? Hová tegyem? Hová tegyem?”
Egy éjjel egy kapatos legény tántorgott a hegyi úton a falujába hazafelé, amikor megjelent előtte a zsugori gazda szelleme kezében a határjelzővel.
„Hová tegyem? Hová tegyem? Hová tegyem?”
A fiú megszánta a nyögdécselő kísértetet, és azt mondta neki:
„Tedd oda vissza, ahonnan elvetted!”
A szellem elvonszolta a nehéz követ a helyre, ahonnan először kiásta, majd megkönnyebbülve azt mondta a fiúnak:
„Hálásan köszönöm!”
Azzal a kísértet örökre eltűnt, a legény megszabadította őt az átoktól.
Alsó-ausztriai népmese, Josef Pöttinger gyűjtése, Bécs, 1957.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése