Szellem a kőnél

Élt egyszer egy paraszt, ő volt a legtehetősebb ember a szépséges hegyek között elterülő falujában, mégis mindig kevesellte, amije volt. Éjjel-nappal azon törte a fejét, hogy lehetne még annál is gazdagabb. Gyakran csak álmatlanul forgolódott az ágyában, és gondolkodott. Hiába volt neki a legeslegnagyobb és legeslegtermékenyebb földje széles e vidéken, mégis irigyelte szomszédjai kicsinyke és sovány földjét.

Egyik éjszaka azt gondolta ki, hogy kiássa a földjeit határoló köveket, és egy kicsit beljebb rakja szomszédjai telkén.

„Senki sem veszi majd észre” – gondolta magában. „Én pedig még gazdagabb leszek!”

Éjfélkor indult útnak, nehogy észrevegyék mesterkedéseit. Már éppen nekikezdett volna az első határkő kiásásának, amikor hirtelen megjelent egy fehér kutya, és ráugatott a gazdára:

„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”

De a paraszt nem látott és nem hallott a nagy igyekezetében, csak ásott és ásott, közben az mormogta magában:

„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”

Végre sikerült neki kiásni a határkövet, és beljebb rakta szomszédja földjén. Miután a birtoka egy kevéssel nagyobb lett, a gazda elégedetten tért nyugovóra.

De nem tartott sokáig a békesség a zsugori szívében. Újra azon gondolkodott, hogy beljebb kellene raknia a jelzőkövet a szomszédjai birtokán. Nem is talált addig nyugalomra, amíg egy éjjel, pontban éjfélkor fel nem kelt, és ki nem ment a határba. Ahogy ásni kezdte a határkövet, megjelent egy szürke kutya, és így szólt a gazdához:

„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”

De a paraszt rá sem hederített, csak mondogatta magában:

„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”

Addig ásott, amíg a követ ki nem vette a földből, és beljebb nem tette szomszédja birtokán. Majd elégedetten hazaindult, nyugovóra tért és mély álomba merült. De nyugalma és öröme nem tartott sokáig, elégedetlenség költözött megint a fösvény lelkébe. Még többet el akart lopni a szomszédjaitól. A következő éjfél ismét a határkőnél találta, a paraszt csak ásott rendületlenül, észre sem vette a hatalmas, fekete kutyát, az pedig így szólt hozzá:

„Vau, vau, vau, ne tovább! Az Úr szeme mindent lát!”

A gazda ügyet sem vetett a fekete ebre, csak magában mormogott:

„Hová tegyem? Hogy nekem még több legyen?”

Végül kiásta a követ, és arrébb rakta. A szörnyű kutya azonban nem hagyta annyiban a dolgot, ráugrott az emberre, és borotvaéles fogaival széttépte a fösvényt.

Aztán gyakran feltűnik éjfélkor egy szellemalak, aki egy határkövet visz, és panaszosan kérdezgeti:

„Hová tegyem? Hová tegyem? Hová tegyem?”

Egy éjjel egy kapatos legény tántorgott a hegyi úton a falujába hazafelé, amikor megjelent előtte a zsugori gazda szelleme kezében a határjelzővel.

„Hová tegyem? Hová tegyem? Hová tegyem?”

A fiú megszánta a nyögdécselő kísértetet, és azt mondta neki:

„Tedd oda vissza, ahonnan elvetted!”

A szellem elvonszolta a nehéz követ a helyre, ahonnan először kiásta, majd megkönnyebbülve azt mondta a fiúnak:

„Hálásan köszönöm!”

Azzal a kísértet örökre eltűnt, a legény megszabadította őt az átoktól.

Alsó-ausztriai népmese, Josef Pöttinger gyűjtése, Bécs, 1957.

A hegyek hatalma

A természet bosszúból szerencsétlenné tette a trattenbachi embereket. Hogy miért? Elmesélem!

A schneebergi Trattenbach közelében volt egy bánya, amelynek járatai csupa aranyat és ezüstöt rejtettek. A hegyekben élő bányászok ezért hihetetlen gazdagságban éltek, nem úgy, mint a szegény trattenbachiak, akik gyakran kegyetlen csínyekkel törtek borsot a bányászok orra alá. Egyszer a bányászok és a falusiak kuglijátékban mérették meg magukat, amikor az egyik bányász olyan szerencsétlenül gurított, hogy fejen talált egy falubélit, aki összeesett és meghalt. A halott édesanyja mérhetetlen fájdalmában bosszút esküdött és elátkozta a bányászfalu kevély lakóit. Az anyatermészet meghallgatta a gyászoló asszony szavait, és szörnyű járványt küldött a bányászokra a bányát pedig elnyelte a föld, a helyét pedig vad, fehérvirágú mák nőtte be. Ezt a helyet ma Schmelzhofnak nevezik a trattenbachiak.

Az anyatermészettől azonban nemcsak a rossz emberek nyerik el méltó jutalmukat, hanem a jók is.

Winzendorf- Muthmannsdorf közelében még ma is állnak Emmerberg várának romjai, emlékeztetve a letűnt korok dicsőségére. A vár alatt állt egy kis kápolna a temető közepén, amelyet egy idős ember és a fia, Ludolf gondozott. A szorgalmas fiú minden nap egy vödör friss vizet hozott a völgyben folyó patakból, hogy megöntözze a sírkert virágait. Egy nap egy vadász tévedt a Schneeberghez, összetalálkozott Ludolffal, és vizet kért tőle, hogy szomját olthassa. A fiú szívesen teljesítette a vadász kérését, és friss vízzel kínálta a messziről jött vadászt, majd a kápolnához vezette az idegent, hogy ott megpihenhessen.  A vadászt annyira meghatotta a fiú nagylelkűsége, hogy engedélyt kért idős apjától, hagy vigye magával Bécsbe, a hercegi udvarba. Az idős ember habozott, ezért az idegen elmondta neki, hogy ő nem más, mint a bécsi herceg, ezért az öreg végül beleegyezett. Azt gondolta az öreg, hogy így talán Ludolfból gazdag és délceg lovag válhat. Így is lett, a jószívű Ludolf nemes úrként tért vissza a bécsi szolgálatból, és a hegytetőn megépíttette Emmerberg büszke várát. A palota romjai még ma is állnak, és éjjel-nappal őrzik a Schneeberg keleti hágóját.

Alsó-ausztriai népmondák, Josef Pöttinger, Archiv Kiadó, Bécs, 2005.

Mondák Ausztriából, Friedl Hofbauer, Hölder-Pichler-Tempsky Kiadó, Bécs, 2000.

Mesefesztivál a hegyek között

Az alpesi hegyek, a völgyek, a szelek, a patakok és a vízesések mind-mind történeteket mesélnek. Lebilincselő történeteket és legendákat a jóságos hegyi szellemekről, tavi tündérekről, erdei manókról, a gonosz démonokról, boszorkányokról, és a velük találkozó, kalandokba keveredő emberekről és állatokról.

Szereted az elgondolkodtató regéket, a varázslatos meséket? A tiroli Wattens-ban megelevenednek a kedves és kevésbé ismert alakok, az ismert és ismeretlen mesefigurák. Ausztria legnagyobb és legrégibb mese- és mondafesztiválja december 10-éig vár minden meserajongót, kicsiket és nagyokat egyaránt.

(Märchenfestival.at)

A Schneeberg varázslatos törpéi

A Schneeberg völgyeiben, egy tiszta vizű tóból zúgó vízesésből ered a Myra patak. Ebben a vízi világban élt egy zöld ruhás kicsi ember. Egy nap egy pásztor ment itatni a nyáját a patakhoz, de a friss víznek csak a hűlt helyét találta, a Myra kiszáradt. A hegyek közül előbújt a zöld gúnyás törpe, néhány érthetetlen szót mormogott, és a patak medre ismét megtelt vízzel. Amikor a pásztor éhségre panaszkodott, az apró emberke pisztrángokat varázsolt a patakba, azzal a feltétellel, hogy a sült hal egy részét hagyja meg neki, majd úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. A fiú kifogott egy halat a vízből, és amikor jól lakott, maradék sültet meghagyta a törpének, de az nem volt más, mint a pisztráng szeme. Az apró ember, amikor meglátta, hogy mi maradt neki, nagyon megdühödött. Az irigy pásztor másnap két juhát is kimúlva találta a forrás mellett – és a vízben nem talált mást, csak vak halakat, a Myra patakban azóta is sok a vak pisztráng.

A hóhegyi Puchbergtől nyugatra lévő smaragdzöld Mamau-réten, a vadregényes Sebastian-vízesés tövében a legenda szerint egy barátságos törpék laktak. A kedves hegyi emberek varázslatainak köszönhetően a parasztok tehenei egészségesek voltak, és sok tejet adtak, a helybéliek pedig egyre gazdagodtak. A hegyi emberkék nem kértek mást jóságukért cserébe, csak annyit, hogy lovagolhassanak a teheneken. Az emberek és a törpék évszázadokon keresztül békében és egyetértésben éltek egymás mellett. Egy nap azonban egy gazda fia ostorral zavarta el a legszebb tehene közeléből egy apró emberkét. Ezután a törpék nem segítették a puchbergieket tovább, az állataik egyre kevesebb tejet adtak és betegségek tizedelték meg őket, a parasztok jóléte és gazdagsága pedig hamarosan semmivé vált.

Alsó-ausztriai népmondák, Josef Pöttinger, Archiv Kiadó, Bécs, 2005.

Mondák Ausztriából, Friedl Hofbauer, Hölder-Pichler-Tempsky Kiadó, Bécs, 2000.