Élt egyszer egy özvegyasszony a hóhegy árnyékában, akinek volt hét fia és egy lánya. A fiai sok bánatot okoztak az asszonynak, mert nagyon telhetetlenek és falánkak voltak. Amikor az anyjuk egy napon fánkot sütött, a fiúk ellopták mindet a tálról, és mohón befalták. Az özvegyasszony mérgében azt kiáltotta:
„Tolvaj kölykök! Olyanok vagytok, mint a varjak!” - alig hagyták el a szavak az asszony száját, a fiai mind varjúvá változtak, és a hatalmas fekete madarak kirepültek az ablakon.
Sok-sok év telt el, közben a kislány is felcseperedett, és nap, mint nap megkérdezte az anyját, hogy hová tűntek a fivérei. Az özvegyasszony egyszer aztán beadta a derekát, és elmesélte a szomorú történetet. A lány sírva fakadt, és könyörgött anyjának, hogy engedje el megkeresni a testvéreit, hátha megszabadíthatja őket az átok alól.
Az asszony fájó szívvel elengedte egyetlen leányát, elemózsiát csomagolt neki a lány pedig elindult a világba, a hóhegyen túlra. A kislány már napok óta a bolyongott, amikor egy hatalma erdő szélére ért. Félelemtől reszketve, de bemerészkedett a rengetegbe, ment, ment, mendegélt, amíg egy kis házikóhoz nem ért. Bekopogott, és illedelmesen köszöntötte az ajtót nyitó asszonyt, ő azonban nem marasztalta a leányt:
„Menj, gyermekem, menj innen, a férjem a szelek ura, élve felfal téged, ha itt talál!”
De a lány nem ijedt meg, hanem így felelt:
„Engedj be, kérlek, és bujtass el a padló alá, az urad nem fog észrevenni!”
Az asszony nem akart beleegyezni, de a lány addig kérte, hogy beengedte a szelek urának házába, és elbújtatta a padló alá. Ebben a pillanatban hatalmas szélvihar támadt, és megérkezett maga a szél! Az óriásoknál is nagyobb ember belépett az ajtón, és azt mennydörögte:
„Asszony! Ki van itt? Emberszagot érzek!”
A szelek ura mérgében felforgatta a házat, de nem talált senki idegent odabent. Az asszony közben sült csirkét tálalt a férjének, és csitítgatta:
„Ülj az asztalhoz, drága uram, hagyd abba a keresést, láthatod, hogy nincs itt senki!” – a finom falatok láttán az óriás el is feledte a mérgét, és nekiállt a lakoma elfogyasztásának. A szélúr annyira jól lakott, hogy engesztelően azt mondta a feleségének:
„Mutasd azt az embert, asszony, akit a házban bújtatsz, megígérem, hogy nem esik bántódása!”
Az asszony előhívta a lányt a rejtekéből, és őt is az asztalhoz ültette. Miközben vacsoráztak, a lány elmesélte, hogy mi járatban van, és mindent elmondott a fivérei átváltozásáról is. Az óriás csendben hallgatta a leány történetét, majd azt mondta:
„Vedd magadhoz a maradék csontokat, egyszer még szükséged lehet rájuk. Pirkadatkor, amikor elmegyek itthonról, gyere velem, és én majd útba igazítalak.”
Másnap reggel a szélúr egy tisztáshoz vezette a lányt, és egy szellőt fújt a fák közé, a leánynak pedig meghagyta, hogy azt kövesse, amíg egy kastélyhoz nem ér. A lány megköszönte a szívességet, és addig követte a szellőt, amíg egy gyönyörű üvegkastélyhoz nem ért. Be akart kopogni, de a palotának sem kapuja, sem ajtaja nem volt. Megijedt a lány, nem tudta, hogy mit tévő legyen, amíg eszébe nem jutottak a csontok, amelyeket az óriástól kapott. A csontokat halomba rakta, felállt a kupacra, és bemászott egy ablakon. Az üvegpalota egyik szobájába jutott, a nagy teremben csupán hét ágy állt, az ágyak mellett hét asztal, az asztalokon pedig egy-egy tál állt, roskadásig étellel. A lány beledobta a gyűrűjét az egyik tányérba, majd bebújt az egyik ágy alá. Alig helyezkedett el, nyílt az ablak, és tizenkét varjú szállt be, majd ahogy leszálltak emberré változtak. Hét fiúban a bátyjaira ismert, az öt másik azonban tetőtől talpig zöld volt, ettek, majd újra elrepültek. A szobában nem maradt más csak a nyolc tesvér, a hét varjúvá vált fivér, és a húguk az ágy alatt megbújva. A fiúk is nekiláttak a vacsorának, a legidősebb pedig megtalálta a tányérján a gyűrűt, felforgatta a szobát, és az utolsó ágy alatt megtalálta a húgát.
„Azért jöttem, hogy megmentselek benneteket” – mondta a lány.
A fiúk azonban szomorúan azt mondták:
„Kedve húgunk, ez nem fog menni, hacsak nem teszel hétéves némasági fogadalmat…”
A kislány azonban beleegyezett a némaságba, és attól az órától fogva egyetlen szót sem szólt, a bátyjai palotájában maradt, és szeretettel gondjukat viselte.
Már majdnem letelt a hét esztendő, amikor egy napon a fivérek egy messzi fenyvesbe repültek tobozokat gyűjteni a húgukat pedig az üvegkastélyban hagyták. A király és a vadászai éppen az erdőt járták, és rábukkantak a csillogó-villogó palotára. A lány egy odvas fába menekült, de a kutyák kiszimatolták, és odavezették a vadászokat. A király benézett a fa odvába, meglátta a leányt, magával vitte, és börtönbe záratta. A szépséges nővé cseperedett lány azonban a börtönben sem szegte meg némaági fogadalmát, sem kéréssel, sem kínzással nem tudták szóra bírni. A király ezért halálra ítélte a lányt, aki szó nélkül sétált a vesztőhelyre, amikor a levegőben a hét testvér, a hét fekete varjú jelent meg, hogy megmentség a húgukat a haláltól.
Ebben a pillanatban letelt a hét év! A varjak visszaváltoztak emberré, a leány pedig elmondta a fiatal királynak, hogy miért fogadott némaságot. A királyt annyira elbűvölte a lány ereje, bátorsága és hűsége, hogy azonnal feleségül vette. A fiatal királynő idős édesanyját és testvéreit is a palotába hozatta, és még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Forrás: Theodor Vernaleken, Kinder- und Haus- Märchen aus Österreich - Gyermekmesék Ausztriából, Bécs, 1863.
Az eredetileg Weißkirchen an der Donauból származó népmesét, a Grimm testvérek is feldolgozták A hét holló címmel, míg Ludwig Bechstein A fekete madarak címmel írta le a mesét. A hét madárrá vált fiú története több változatban is fennmaradt Alsó-Ausztriában – de Cseh- és Morvaországban is. Az egyikben nem a szelek ura, hanem a Hold, majd a Nap igazítja útba a fivéreit kereső lányt, egy másikban pedig rigóvá változnak a fiúk, nem pedig varjakká.
